Távoli házak kis ablakai lámpásként világítanak, lassan megértem nem akkor van vége valaminek, amikor dühösen kimondom.., amikor sírva hívok valakit. Akkor van vége amikor belül Vége van, akkor nagyon Vége... Erre csak hosszú, s nehéz idők útjain juthatsz el.. Elbotorkálsz, mint egy régi kisvasút mentén, minden nap abba az irányba, ahol Vége lesz. Kiserdei járatok, ösvények, apró tavak.. tikk.. tikk.. tikk.. tikk.. ver a szíved..
Valami, valamely irányba halad... Ahányszor elindulsz reggel és ahányszor érkezel benned van, beléd épült, megrögzült.. a legnemesebb, a legnehezebb anyag, és minden nap megindul benned, mint a szöveteid lüktető nyirokrendszerében, az érzés és a megfémesült íz. Oda került, már régen s ma már csak a kongását hallod.
Fájdalom.. mondod Mi az? Sebek, kivakart részek, sérelmek, bánat, csalódás, talán Apád, talán Anyád.., talán egy hitt barát, időtlen sosem volt szerelmek. A Múlt. És körbenövik az izmok, szöveteid rágyógyulnak, egy-egy szakadás szétfutott már benned, -belső véraláfutás.. Olyan, mint a tinta: úgy sötétkékre festi... ott benn.... szépsötét-kék' véraláfutások mindenütt, a csended kiabál a járatokban, néha már eldugítja azokat.. De csak lépkedsz tűnődve a kis lápmpások között, Most már Nincs is értelme elmondani, azt ami keményen rögzült... eltávolítani sem lehetne talán már műtétileg sem..
Fejben.. Szívben.
és.. feszegetheted.., de a karizmaid bedurrannak, a mandulád begyullad, és leszakadnak benned a polcok.. S valahol ott vagy a romok alatt, és újra kezded egyszer, kétszer, háromszor, sokszor..
Csiszolgatod., betakarod puha bársonykendővel, s újra kezded.. Újra kezded... Így. -Mert amely érzést magadban cipelsz, elnemesedik.. megfémesül, állandósul.. és Akkor.. amikor ÉLsz, amikor Mész... amikor LÉpsz, amikor Lélegzel.., amikor Teszel.., amikor nevetsz, -egy kedves léleki kézfogásban-, akkor egy ártatlan pillanatban Ott van, s talán nem jól mozdultál, vagy.. vagy Isten tudja, de megérzed, Hol van belül a Platinád.. mert örökké cipeled a sorsodon át, azt is ha Szerettél olyanokat kiket, tán nem kellett volna, a lenyelt érzelmeid, s a ki nem lépett tánclépéseid, a ki nem mondott szavakat, a tüskéket, az elvérzett vágyaid.. Eltempózod magadban minden nap a köröket, Amikor indulsz s amikor érkezel oda, ahol minden nap kicsit Vége van.
.. s a hűs kortyok elindulnak lefelé benned, Emberek ujjlenyomatot hagytak ott a szívered felett... Fagyás, Platina.... az érzés, a fájdalom.. benned.. és Ő és még sok MÁs... a Múlt sárga lapjai... Kértelek, ne bánts!.... nem azt kértem, hogy mindig egyet értsünk, azt kértem Ne bánts.. ne Lépkedj rajtam... csukd be halkan a vasajtót, épp csak puffanjon tompán, ne sértse fülem, hogy Megint elhagytál......s talán nem is voltál Ott' ahol a szempillák összeérnek, ahol jobbá lehetne tenni egymás életét... Nagyon Vége van, amikor rájössz, nem tudod Hol kapcsolódik össze a két élet, nem találod.... csak azt tudod, hol van a Platina benned..
Újra kezdesz....
Magaddal, s a benned levő tintarendszerrel....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése