Ez hosszú lesz...

Ma este megérintett a halál szele(mondhatni újra). Ez a közhely hatásvadász indításnak tűnik, de tényleg így volt.
Éppen sétáltam a kedvenc hintámhoz, szabályosan a zebrán közlekedtem, egy busz azonban mégis majdnem elsikált. Mikor elindultam az úton , még messze járt, de nem lassított, inkább gyorsabban jött. Épp, hogy meg tudott állni az az őrült buszsofőr, őt nem ismerem személyesen, de azt hiszem jobb is. De azért sikerült épen és egészségesen odaérnem a hintámhoz...

Biztosan mindenkinél vannak jelek, amelytől egy pillanatra elgondolkodik és rádöbben, hogy a fontos helyen van. Éppen a születés és halál között valahol félúton. Ez az időszak kritikus, ez az Élet.

Elindulunk valahonnan és valahová tartunk. Tudjuk - előbb vagy utóbb tudatosul bennünk, hogy a jól ismert kaszás karakter, a Halál ott ül a Hegy tetején és ha tetszik, ha nem mi dombnak felfelé haladunk - akármilyen irányba lépünk is. A haláltudat különböztet meg minket a “többi” állattól. Képben vagyunk, a múlt-jelen-jövő szerves részét képezi a mindennapjainknak. Ez ad értelmet az életünknek, ez teszi egyedivé és megismételhetetlenné a pillanatot, amely aztán repül, mint a sasmadár, karmai közt az életünket jelentő napokkal, hetekkel, évekkel.

“A halál a záróvonala az élet játszóterének, amelyen minden nappal és éjjel szaladgálunk, másodpercnyi pihenés nélkül és kerülünk a záróvonalhoz egyre közelebb és közelebb. A halál sohasem tesz különbséget öreg és fiatal, egészséges és nem egészséges, gazdag és szegény, tanult és tudatlan, férfi és nő, hívő és nem hívő, (…) fehér és fekete bőrű ember között. A halál életünk utolsó állomása.”

Tudja ezt mindenki, igyekszünk is szépen kihasználni a szűkre szabott kereteket, de az igyekezet rendre-másra kudarcba fullad. Kitűzünk egy célt, egy feltételt, amely beteljesülésével együtt nagy-nagy boldogságot remélünk érkezni. Aztán eljön az idő, jó esetben a feladat megoldva, a cél teljesítve, de a hőn áhított kielégülés gyatra fénysugara rögvest belevész a következő cél árnyékába. Amelytől természetesen szintén a boldogságot reméljük.

Mindig újat akarunk, mindig várunk valamit a jövőtől, mindig valamilyen feltételhez kötjük az Életet és szenvedünk tőle, ha ez eljön, bekövetkezik vagy nem következik be. Szenvedés. A buddhizmus is azt mondja, hogy ha megszüntetjük a szevedést magunkban, akkor boldogságra lelünk. A szenvedés alapvető oka a nem-tudás, a rálátás hiánya. De mit nem tudunk? Hiszen olyan kurva okosnak képzeljük magunkat. Úgy képzeljük, hogy képben vagyunk a mai világban, tudjuk mit kell tennünk, hogy boldoguljunk, ezért szabjuk magunknak az előbb említett célokat és feladatokat. Ezek persze legtöbbször anyagi jellegű dolgok: megvenni, megszerezni, felhalmozni. Ha ez nem megy, akkor mindent megtenni azért, hogy menjen.

Életünk legfontosabb tényezői a tárgyak. Valósággal hajszoljuk az új kocsit, tévét, mobiltelefont, ruhákat, stb. Az anyagiassság, a külső értékek előtérbe helyezése a belsőkkel szemben, a pénzhajhászás, a “kirakat-emberség” mind-mind hozzájárulnak a szorongásunkhoz, a szenvedésünkhöz. Reklámokkal tömik a fejünket, hamis képeket vetítenek elénk a sikeres emberről, aki makulátlan, modern, laza és gazdag. Azonban elfelejtik mellé tenni ennek az embernek a belső világát, azt a frusztrációt, azokat a torzulásokat, amelyeket ez az eltúlzott egyoldalúság okoz.

Nem kétséges: a mai társadalmat a pénz vezérli, ez az alapja mindennek. Lehetetlen lemondani róla, ahogy lehetetlen és felesleges lemondani az autóról, elektromos áramról, internetről, ruházkodásról. Viszont meg kellene találni az egyensúlyt. Maradjunk közben érző lények, nyitottak és mértékletesek. Forduljunk egyéb értékek felé, mint a család, a barátok, a környezetvédelem, vagy a segítségnyújtás.

“Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát.”

Nem könnyű, ezt abszolút elismerem. Saját magam vagyok a példa. Ebben élek, figyelem a fejlődést, vágyom a legújabb technikai vívmányokra, nem hagynak hidegen a trendi dolgok, van mobiltelefonom, digitális fényképezőgépem, vezetéknélküli internetem, laptopom, merevlemezes dvdírom és…

Nos, azon felül hogy ezen dolgok nagyrésze közös Jinnel, elgondolkodom, hogy: Jó úton haladok? Minek ez, mikor a végén úgyis meghalunk? (Megvan a tuti mondás? Halotti köpönyegen nincs zseb, temetőben nincs büfé.) De ennyi erővel azt is kijelenthetjük, hogy a tudást sem vihetjük magunkkal a sírba (illetve odavisszük jól), nincs semmid, azután hogy meghaltál. Akkor meg? Minek ez az egész? Miért vagyunk itt? Pusztán fajfenntartás a cél? Azért van véges számú évünk, hogy ez alatt szaporodjunk és éljünk pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeink számára, akiket azért nemzettük, hogy magunkat helyettesítsük? Mi ebben a logika? Vagy ne is keressem? Nem lehet, hogy más célunk van?

Semmit sem tudunk, de még csak nem is akarjuk tudni, mert látszólag elégedettek vagyunk, hiszen úgy élünk, hogy napról napra jobban hasonlítunk a reklámokban szereplőkre. Ez a lényeg, nemigaz? Meg kell felelnünk annak a képnek még akkor is, ha közben pont az életet jelentő időt vonjuk meg magunktól ezzel az őrült hajszolással.

Világos az első lecke: tovább gondolkodni ezen, mert sehol sem tartok még és ma este majdnem kicsináltak....

Még nincs megjegyzés, hajrá.