Élet és halál. Az ember két legmaradandóbb, s egyben legmegrázóbb élménye. Mindkettő fájdalommal jár, de ez a két fájdalom mennyire különbözik egymástól! Amikor egy új élet kezdődik, a fájdalom szinte azonnal megszűnik, amint a gyermek a világra jön. A halál miatt érzett fájdalom hosszú időn át nem szűnik. A születés boldogság, a halál szomorúság. Bár azt mondják, születés és elmúlás a természet rendje, de ha szembesülünk a halállal, bizony rádöbbenünk, milyen nehéz ezt elfogadnunk. Oly' könnyen mondjuk másnak, aki mély gyászban nem tehet mást, csak sír: "Az idő majd begyógyítja a sebeket!"
Sokszor látunk az utcákon tizenéves fiatalokat, akik eszeveszett iramban görkorcsolyáznak, vagy bicikliznek, és egyetlen figyelmetlen pillanat elég, hogy lecsúszva a járdáról a rohanó autók kerekei alá kerüljenek. Aztán nincs más, csak hangos fékcsikorgás, majd a mentő hátborzongató szirénája...
Ilyenkor a szülő nem tehet mást, mint bizakodik és remél. Még ha nem is vallásos ember, ha nem is hisz a Mindenhatóban, akkor is azt mondja: "-Kérlek segítsd meg gyermekemet, Istenem!"
Mindig is nagy tisztelettel néztem fel az orvosokra, főleg azokra, akik közvetlen életeket mentenek, mint például a sebészek. A szívemben legközelebb ők álltak és állnak, és ezen belül is azok, akik súlyos, balesetet szenvedett, kicsi emberkéj életéért küzdenek nap mint nap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése