Halál, Halál, Halál...

Halál Halál, halál, halál... mondom: halál. Éreztél már kísértést, hogy szívedbe döfj egy kést? Akartad már ereid felvágni, hogy szél ne fújja többé kezeid? Akartál már száguldozó autók elé ugrani? Vagy kötél végén lógni, aztán szép lassan megfulladni? Gondoltál már rá, hogy egyszer véget ér az életed? Meghalsz, aztán soha többé nem hunyod le szemedet. Nézz rám! Nézz! Nézz! Haldoklok! Talán majd holnap a híd alatt megfagyok. Persze az is lehet élek még vagy 60 évet, Csak aztán halok meg, de meghalok! Érted?! Meghalok! Ahogy te is, és mindenki ebben a selejtes világban. Mi értelme az egésznek, ha úgyis elintéznek egy imában, Aztán testedre földet dobnak, Hagyják, hogy férgek között percről percre elrohadj. Tegnapom volt, de lesz-e holnapom!? Egy részem már a földbe vágyik, nem is tagadom. A másik meg fél, hogy megteszem, és reméli hogy lehet jobb. Nevetséges. Nevetséges. Nézz már rám! Hisz haldoklok! Halál, halál, halál... mondom: halál. Éreztél már kísértést, hogy szívedbe döfj egy kést....? "Attól, mert nem beszélsz rólam, még nem vagyok halott, Élek és félek, és egyedül vagyok. Látom, hogy kék az ég, s érzem a szelet, De már semmi sem jó, mint régen veled. Attól, hogy sírok, még nem vagyok gyenge, Élvezed, hogy kínzol, és ebbe halok bele. Szorít az idő, bár tudom, már elkéstem, Egy hónap van még, és meghal bennem Minden. Meghal bennem mindem, és bárcsak én is Meghalnék, Felvágott erekkel az ágyadon feküdnék Te benyitnál csendesen, és észrevennél engem, Így megtudnád, hogy mi voltál nekem!!"

Mikor az idegességtől a körmöd rágod, Gondolkozz el: vajon ez a Te világod? Hogy már nem is éltet semmi más, Mint, hogy mikor jön a következő szívás? Az első csak egy alkalom, S észre sem veszed Magadon, Hogy akarod, csak még egyszer, Mert igazán csak ez éleszt fel. Rendszerezed, hogy szívsz egyet havonta, Viszont az elején még mindenki ezt mondta. Magáévá tesz, és Te ezt hagyod, Észre sem veszed, hogy másnak már Te adod. Már a tükörben sem látod Magad, Hiszen elszívtad már félig az agyad, De befejezed, hallod az önálltatásod, És alig várod már a következő szívásod. Előtte pár napot Magadhoz térsz, Rád törnek az emlékek, melyektől félsz, A szép emlékek, hogy nem is olyan rég, Nem hallottad a szádból a gyűlölt szót - Még! A múltban, még a barátaid körében, A jókedv mindig attól tört Rád éppen, Ami történt! És mindig más történt. A zöld a rétet jelentette, az elvesztett reményt. A fű csak a virágok tövében nőtt, Mellyel egy fiú ajándékozott meg egy nőt, De elmúlt, s már nem érdekel más, Nem kell Neked szerelem, csak még egy szívás. Talán attól lesz valaki teljes ember, Hogy agy nélkül már félni sem mer? Talán az sem fog majd Rád hatni, Ha Te fogod gyerekek kezébe adni? Már Magaddal is elhitetted, Hogy az egészet azért tetted, Mert nincs teljes életed. Nincs más, Csak az üres élet és a szívás. Volt hetente, majd hetente többször, Csak két alkalom, majd négyszer, ötször, S az ok, amiért nem szívsz naponta, Nem lelkiismeret, csak a pénztárcád azt mondta. Ha már ezt is unod, akkor mit tehetsz? Az egyetlen dolog, amit szeretsz Elveszik, de Te annyira akarod, Hogy elkezded teleszurkálni a karod. Most lettél függő! Már csak nehezebb lehet, S Te csak keresed a vértől dagadó eret, Úgy hiszed végre találtál mást, Ami elfeledtetheti Veled a szívást. Minden nap, mikor a tűt magadba döföd, Éned utolsó darabjait ölöd, Egyetlen vágyad, hogy valaki beoltana, S már nincs az az emlék, ami visszatartana. Még mielőtt elkezded, gondolkozz el rajta: A kábszeres embert vajon mi hajtja? Szétszívod az agyad, a karod szétlyuggatod, S már kimondani sem bírod, hogy nem ezt akarod!!!