Nappal senki sem látja rajtam igazán az érzéseimet, egy álarc mögé rejtem őket, éjszaka, a szobám magányában a macimat szorongatva azonban az érzések a felszínre törnek könnyek formájában.
Idővel rájöttem, hogy ha nem veszek róluk tudomást, azok még nagyonis léteznek és egyre csak halmozódnak, megoldást kell találnom…elvégre nem köthetem az egész világ orrára a problémáimat, ezeket magamban kell elrendeznem…meg kell beszélnem, Velük, a buta kis Érzésekkel. Igen, gondoltam én, hogy ez ilyen egyszerű lesz, de velük nem lehet beszélni, képtelenség, csak a maguk igazát szajkózzák. És győznek, leterítenek és egyre nehezebb a talpraállás. Ennek soha nem lesz vége…
Egy éjszaka, amikor ismét dicsőséges győzelmet arattak felettem, megfogadtam, hogy szembeszállok velük, és buta érzéseim érzéseire próbáltam hatni: “Győztetek és igazatok van, elismerem…szenvedek…fáj nagyon, elviselhetetlenül fáj, hogy vége, hogy ennyi volt, de szerintetek meddig mehet ez még így? Örökké nem kesereghetek egy olyan dolog miatt, ami elmúlt. Szép volt, gyönyörű szép és minden pillanatát élveztem, de elmúlt. Elmúlt, mint ahogy egyszer minden elmúlik…most rajtatok a sor, menjetek el ti is, hagyjatok magamra, már nincs hatalmatok felettem!” És nem szóltak semmit, elnémultak, megszűnt a suttogás…azonban ők is és én is nagyon jól tudtam, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése