a láthatatlan önámítás kicsontozza az embert kiszálkázza. de honnan tudjuk eldönteni, mikor kezdődött, mikor volt az a pont, mikor lengén magunk köré tekertük? és csak tekertük és tekertük és már mindenünket ellepte, mint vmi kóros selyemanyag, és fulladásig csavarodott testünkre. üvöltenénk de szánkba csúszik s elhallgatunk, szánkba csúszik le torkunkon aztán már mindenhol ott van, szépen kibélel bennünket és már menthetetlenül képmásává alakított át, már bármily akaratlanul nyöszörgünk térdepelve fiktív alakja előtt, ő könyörtelenül rángatódzik bennünk..