Vannak ezek a lélekrészek, állítólag. Amiket ott lehet felejteni bárhol, állítólag. Nem tudom, hogy működnek, de én valahogy úgy képzelem, ez olyan mint valami nagy antik váza ami néhol összerepedezik, ahol éppen csapás éri, és egy összerepedezett darab lassan kiválik a többi közül és annak a kezéhez ragad aki megütötte. És ott keletkezik egy lyuk.
Ezeket (állítólag) vissza is lehet szerezni. Bár .. nem is tudom nekem rossz érzés lenne visszakapni olyan sok idő után, meg hogy másnál volt, olyan érzés lenne, mint amikor visszakapsz egy kölcsön pólót. Hiába mosod ki valahogy már nem érzed a sajátodnak.
Ma reggel arra ébredtem, amire Ivan ébred minden évben a tavasz egy napján. Ivant elhagyta a felesége, akiért ő a menyasszonyát hagyta ott. Egy lovásszal szökött meg. És azóta Ivan minden évben egyszer begolyózik és a feleségét keresi részegen üvöltve mindenütt, egészen addig, amíg a részegségtől három nap múlva össze nem esik. Utána elmegy a paphoz, leteszi az esküt, hogy nem iszik, de csak egy évre, mindig csak egy évre, és ezt meg is tartja. Egy évig. Utána kezdődik elölről.
A Táltos utcában felejtett lélekrész pont így szokott sírni utánam. Hirtelen hallom meg egy hűvös, csendes, napsütéses napon, amikor a hideg levegő úgy hasítja magát az ember tüdejébe, mint a penge, pont úgy, mint akkor tette, amikor kinéztem erre az utcára az ablakból, és velem figyelt a sárga kikerics a párkányon.
A Táltos utca tele van velem. De nem csak a lakás. Nem csak az ablak. A lépcsőház, az utca jobb oldala, az utcában az egyik ház ajtaja, amitől mindig féltem, az irodaház kertje, az egyik fura fa lábánál a kő, a buszmegálló, mindenhol ott vagyok. És ilyenkor, a hűvös, csendes, napsütéses napon azt hiszem a lelkem el is hagy engem, hogy újrajárja azt az utat, oda-vissza, egészen addig, amíg a hűvös, csendes, napsütéses napból fagyos, sötét éjszaka nem lesz. És emészti magát, aztán visszajön hozzám, és én nem tudom mitől vagyok olyan fáradt és szomorú.
Pápán is van egy darab belőlem. Bár ott önként, én magam adtam át egy darabomat valakinek, akinek nem kellett. Az valahol ott hever a mécsesek között, a Kálacsakra egy pontján.
A Mecsekhegyen felejtett lélekdarab emléke pedig már egészen elhalványult. És ki tudja még hány helyen felejtettem ott magam. "Szét vagy esve." Nem mondod. "Szedd már össze magad." Mintha az olyan egyszerű lenne.
Ma reggel arra ébredtem, hogy kipihentem magam. Kipihentem magamból az elmúlt .. legalább fél évet. Hol vagyok, ki ez itt, mit csináltam, és hasonló kérdések fél pillanat alatt, mielőtt eszembejutnak a válaszok.
Három óra van a szobámban. Az egyiket nagy figyelemmel hordozom mindenhova magammal. Igazából egyiket se figyelem, de feltűnne, ha a hangos kattogás egyszercsak megszűnne. Talán azért van ennyi, hogy a képembe legyen tolva, hogy az idő csak megy megy és nekem nem a múltban kéne élni. Azt hiszem beszerzek még egy órát.
Ezeket (állítólag) vissza is lehet szerezni. Bár .. nem is tudom nekem rossz érzés lenne visszakapni olyan sok idő után, meg hogy másnál volt, olyan érzés lenne, mint amikor visszakapsz egy kölcsön pólót. Hiába mosod ki valahogy már nem érzed a sajátodnak.
Ma reggel arra ébredtem, amire Ivan ébred minden évben a tavasz egy napján. Ivant elhagyta a felesége, akiért ő a menyasszonyát hagyta ott. Egy lovásszal szökött meg. És azóta Ivan minden évben egyszer begolyózik és a feleségét keresi részegen üvöltve mindenütt, egészen addig, amíg a részegségtől három nap múlva össze nem esik. Utána elmegy a paphoz, leteszi az esküt, hogy nem iszik, de csak egy évre, mindig csak egy évre, és ezt meg is tartja. Egy évig. Utána kezdődik elölről.
A Táltos utcában felejtett lélekrész pont így szokott sírni utánam. Hirtelen hallom meg egy hűvös, csendes, napsütéses napon, amikor a hideg levegő úgy hasítja magát az ember tüdejébe, mint a penge, pont úgy, mint akkor tette, amikor kinéztem erre az utcára az ablakból, és velem figyelt a sárga kikerics a párkányon.
A Táltos utca tele van velem. De nem csak a lakás. Nem csak az ablak. A lépcsőház, az utca jobb oldala, az utcában az egyik ház ajtaja, amitől mindig féltem, az irodaház kertje, az egyik fura fa lábánál a kő, a buszmegálló, mindenhol ott vagyok. És ilyenkor, a hűvös, csendes, napsütéses napon azt hiszem a lelkem el is hagy engem, hogy újrajárja azt az utat, oda-vissza, egészen addig, amíg a hűvös, csendes, napsütéses napból fagyos, sötét éjszaka nem lesz. És emészti magát, aztán visszajön hozzám, és én nem tudom mitől vagyok olyan fáradt és szomorú.
Pápán is van egy darab belőlem. Bár ott önként, én magam adtam át egy darabomat valakinek, akinek nem kellett. Az valahol ott hever a mécsesek között, a Kálacsakra egy pontján.
A Mecsekhegyen felejtett lélekdarab emléke pedig már egészen elhalványult. És ki tudja még hány helyen felejtettem ott magam. "Szét vagy esve." Nem mondod. "Szedd már össze magad." Mintha az olyan egyszerű lenne.
Ma reggel arra ébredtem, hogy kipihentem magam. Kipihentem magamból az elmúlt .. legalább fél évet. Hol vagyok, ki ez itt, mit csináltam, és hasonló kérdések fél pillanat alatt, mielőtt eszembejutnak a válaszok.
Három óra van a szobámban. Az egyiket nagy figyelemmel hordozom mindenhova magammal. Igazából egyiket se figyelem, de feltűnne, ha a hangos kattogás egyszercsak megszűnne. Talán azért van ennyi, hogy a képembe legyen tolva, hogy az idő csak megy megy és nekem nem a múltban kéne élni. Azt hiszem beszerzek még egy órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése