bályos szorongás

°valami bájos szorongás lett úrrá rajtam. naivan persze a múló időt hibáztatom, a fogyó perceket, amik felhabzsolják a teret, amiben mozgunk, és egyre zsugorodik összébb, míg nem szétlapít minket, és saját magunk vaksága miatt megfulladunk tőle, mert nem tudtuk elnézni ezt neki, és harcolni kívántunk ellene. pedig mosolyoghattunk is volna, végig mosolyoghattunk volna. mert mindenünk meg volt, amit csak kívántunk, hiszen éltünk és haladtunk mi is, tágulhattunk volna a falánk idővel együtt, de mi elfeküdtünk a bájos szorongásban, mert azthittük az élvezetesebb, mint kockáztatni a büszkeséget, és lám, már csak a legédesebb álmainkban futkározunk a mezőkön. szabadon. °°° de ha félrevetem a naivitásom, akkor azt mondanám, az elkeseredett magány az oka, a viszonzatlan szerelem, ami nem is szerelem, a múltbéli szépségek újjáélése. mint a drog, mindeneden úrrá lesz, és függsz tőle, tudod hogy nem jó, hogy ezt csinálod, mégsem állod meg. azért, hogy ne szenvedj. hogy szenvedhess. hogy a mezőkön futkározhass. sírva is.. de futkározhass. ° de ezt úgyse mondom. ° az egésznek a múló idő az oka. és a bájos szorongás. és én.°